A hegymászókat lefotózzák a hegy tetején. Mosolyognak, izgatottak, győzedelmesek. Útközben nincs fotózás, mert ki kíváncsi az előzményekre? Lökjük magunkat, mert kell. Nem azért, mert tetszik. A könyörtelen mászást, a fájdalmat és kínt, hogy előre lépj... ezt senki nem fotózza le. Senki nem akar emlékezni erre. Csak a kilátás érdekes a végén. A lélegzetelállító pillanat a világ tetején. Emiatt mászunk. Ez megéri a fájdalmat. Ez benne a legjobb... ez mindent megér.

Zárd ki, ha lehúz, elkeserít, nem támogat, elszomorít, nem segít, csak beléd rúg, és hátráltat. Nincs rá szükséged. Akármennyire is fáj, néha szűrni kell: barátoknak hitt veszteségek, amik ha maradnak, csak még több fájdalmat okoznak, hisz nem barátok. Csak akkor azok, amikor semmi sem megy jól, amikor megerősíted őket a hitben, hogy ők jobbak, közben meg senki sem jobb a másiknál. Erősebb lehet, de mindenkinek megvannak a maga csatái. Hol látványosan, hol elrejtve, mélyen, hogy senki se lássa. De néha csak vigyázni kell, és engedni el... leginkább embereket az életedből.