Párnád kemény redőivé lett arcom ránca,

Hiányodban a Hold is csak kézzel festett tálca.

Félgőzzel félig megyek, addig fogom kezed,
Hagyd, ha bolond leszek, csak had legyek veled.

Lehetnék bástyád, vagy hömpölygő büszke ár,

Őrzője kecses lépteidnek, mi szürkeségből fénnyé vált!

Korlátok nélkül, ketten táncolnánk a szabadban,

Szép szádból szóló hangod innám szakadatlan.

Mosolyogva ébredek,
mosolyogva félek,
mosolyogva kérek,
mert mosolyogva élek,
mosolyogva nézek,
csak mosolyogva érzek,
mosolyogj, ha kérlek,
a mosolyodból élek.

a tábortűz lángja meg sebzett vadként űz, 

halványul a vágy, ha magányomban mellém ülsz.

Hogy ki vagyok én?

Láttam, ahogy az utolsó elindult pillantást megveted,
és azt mondod magadnak: ez vagyok én!
Kellek vagy nem, ez vagyok én!
A legjobbat, amit eddig ki tudtam hozni magamból az most itt áll.


Ezt mind végignéztem,
ahogy a fogad mosod és köpsz,
szabadon, önfeledten, mint ahogyan a rúzs fedi le a húst,
nem a szádon.

Láttam, ahogy meztelen mosod magad.
Láttam, ahogy az őrületet viccből imitálva megijedsz magadtól,
majd legyintesz, ezt mind láttam.

Hogy ki vagyok én? Majd később elmondom.


A lényeg, hogy láttalak csókolózni mással is és magaddal is.


Láttam, ahogy házibuliban egy díler faszi marasztal.
Láttam, ahogy a pattanásaid nyomod.
Láttalak táncolni, ahogy gyakorlod,
hogyan kell másokat magadhoz láncolni.

Láttalak szarni is, az orrlukad közelről,
ahogy a kólát szívod fel a saját öledből.

Láttam az arcodon, hogy mást akartál te nem ezt,
ahogy megvakarod a segged, az ujjad szagolod és nevetsz.

Hogy ki vagyok én? Majd később elmondom.

A lényeg, hogy láttam, ahogy taxis titeket hesszel,
mert a hátsó ülésen részegen egymásnak estetek.
És láttam, hogy ugyanebben a pillanatban
a taxi mögött a megállóban két részeg szintén egymásnak esik.

Láttam, ahogy kisgyerekként a saját torzult formádon nevetsz,
és láttam, ahogy a nagyanyád az öngyilkosságot fontolgatja.

Látom, ha tetszel magadnak, és azt végképp, hogyha nem.
Láttam, ha úgy indulsz el, hogy ő ma szeretni fog,
és látom, ha előre látod, hogy ez csak fogni szeret.


Látom, ahogy az idő múlása kizökkent,
látom, amikor elkeseredsz mennyire egyedül vagy,
és látom, mikor rádöbbensz, hogy nem vagy egyedül.


Hogy ki vagyok én? Mindjárt elmondom.


A lényeg, hogy láttam Neot a mátrixban úgy bambulni, mint előtte soha.


Hogy ki vagyok én?


Láttam, ahogy sokan ötször azt mondják kampókéz,
majd meghalnak.

Hogy ki vagyok én?

Láttam az Arnolfini házaspárral szemben kik állnak.

Hogy ki vagyok én?

Láttam, ahogy a taxisofőr De Niro magához beszél, és azt mondja
„Hozzám beszélsz?”.

Hogy ki vagyok én?

Azt kérték tőlem, mondjam meg nékik, ki a legszebb a vidéken.

Láttam egy pár, hibátlanban úszó önfeledt mosolyt,
amit, mint minden mást, a csendek mély kútjával lesek,
hasonlóan, ahogy a figyelmet az apró betű.

Láttam, ahogy engem kutatsz, de csak magadat látod,
mert nem jössz elég közel.

És igen, láttam, ahogy azt játszod vissza tudsz-e nézni olyan gyorsan reám,
hogy még lásd magadon, amikor még nem ide néztél.
Soha nem jött össze.

Hogy ki vagyok én?

Nem is kell elmondanom, hiszen a választ már tudod.
Én vagyok az ember minden tükör mögött.

Az vagyok, akit a pupillád tükrében látsz, mikor egészen közel hajolsz…
akit a pupillád tükrében látsz, amikor egészen közel hajolsz.

Én vagyok az ember minden tükör mögött.

Az élet vesszők, nem pedig pontok sorozata.

Élek, s hogy meddig, nem tudom, 

Meghalok, bár nem akarom, 

Megyek, s egész utam titok: 

Csoda, hogy jókedvű vagyok.

Az élet nem mond

el neked semmit.

De mindent megmutat.

Kávézol... igazi, finom kávét iszol. Három cukorral, két kanálka tejporral, ahogy szoktad. Mégis, olyan furcsa. Nem olyan, mint máskor. Finomabb, lágyabb, édesebb. De miért? Nem érted. Kavargatod, ízlelgeted. Sokkal finomabb, mint máskor. Vajon a kávétól? A tejportól? A cukortól? Nem. Egyiktől sem. Mindegyik ugyanaz, ugyanannyi, mint máskor. Hanem valami mástól. Valaki mástól. Aki ott ül veled szemben, aki rád mosolyog, akinek hallod hangját, érzed szívdobbanását. Igen. Tőle finomabb a kávéd. És az életed.

Találkozik két ember, akik mások számára teljesen hétköznapiak, átlagosak, jelentéktelenek. De egymás számára cseppet sem azok. Mert van valami megfoghatatlan dolog, kisugárzás, varázslat, ami rendkívülivé teszi őket egymás szemében. Hogy amit a másiktól kapnak, az számukra csoda, kellemes érzés. Bármi legyen is az.

Looooser